7. Rész

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy régen volt rész... bocsánat. Csak nem nagyon akart jönni az ihlet. Viszont most itt van, és még egy későbbi részt is megírtam előre, a személyes kedvencemet. :)
Update: Elrontottam a másolást, az elejéből lemaradt egy kicsi... de pótoltam, viszont a betűtípust nem engedi megváltoztatni, sorry!

omg *-* so perfect

Reggel, mikor felkeltem, Ney már nem volt mellettem. Felkeltem, odabotorkáltam a tükörhöz, és szemügyre vettem magamat. Valami (vagy inkább valaki) határozottan jót tesz nekem, nincsenek karikák a szemem alatt, és még a bőrhibáim is eltűntek. De lehet, hogy csak a brazíliai klíma az, ki tudja. Most tűnt fel, hogy a szekrényen egy cetli hevert. Felvettem és elolvastam.
 „Mondtad, hogy az öcséd ma megy haza, gondolom kikíséred a reptérre. Utána majd gyere vissza ide. Én edzésen vagyok, addig is érezd magad otthon. NJR” Elmosolyodtam. Neymar azt szeretné, ha visszajönnék. Mivel azt írta, érezzem magam otthon, felkaptam a ruháimat és elmentem zuhanyozni. Utána megfésülködtem, fogat mostam, és úgy döntöttem, iszom egy kávét. Úgysem ittam még igazi brazil kávét. Csak aztán… Lementem a lépcsőn, ott egyenesen a konyhába akartam fordulni, csak feltűnt valami. Pontosabban… a nappaliban nekem háttal, a kanapén egy nagydarab néger csávó újságot olvasott. Jesszusom, ez ki ez, és hogy jutott be, és… ha betörő lenne, valószínűleg nem olvasgatna ilyen békésen.

-          Öhmm… szia – köszöntem, mire emberünk megfordult és vigyorogva nézett.

-          Szia, hadd mutatkozzam be. Big Black vagyok, Neymar testőre – a testőre? Mi? – Te pedig, ha nem tévedek, Neymar barátnője – mondta, mire értetlenül néztem rá.

-          Hát, nem igazán… miből gondolod? Gyakran szokott idehozni lányokat? – miközben ezt kérdeztem, éreztem, hogy megfeszül a hasamban az izom. Lehet, hogy nem is vagyok kíváncsi a válaszra.

-          Nem, egyáltalán nem – mosolyodott el. – Eddig csak ketten aludtak nála, az egyikük pedig a testvére volt. Még soha nem hozott ide olyan lányt, aki nem a rokona vagy a barátnője – mikor ezt mondta, valamennyire megkönnyebbültem. Valamennyire. Ugyanis ez azt jelenti, hogy Bruna már aludt itt. Mondjuk gondoltam, hogy nem csak barchobáztak… Oké, ebből elég! Nem akarok ilyenekre gondolni. Elvégre annak már vége, és mégiscsak én aludtam ma vele.

-          Még. Valahol el kell kezdeni – mondta az ember, mire értetlenül néztem rá. Teljesen elkalandoztam. Észrevehette, hogy nem tudom, miről beszél, ezért pontosított. – Mármint még nem hozott ide nem rokon és nem barátnő lányokat – most esett le, hogy mire gondol.

-          Jaj, nem. Én nem… Sarah vagyok, Ney… ismerőse – mondtam, még mielőtt valami ribancnak nézne. De… tényleg, kije is vagyok én Neynek?

-          Oké – vont vállat a néger. Mit is mondott, mi a neve? Big Black? Milyen hülye név ez már? Most hogy szólítsam? Bignek? Vagy Blacknek? Nem sértődik meg? Inkább nem szólítom sehogy, csak majd rögtön belekezdek a mondandómba, és csak rájön, hogy hozzá beszélek. – Én olvasok tovább, még nem is néztem meg a mini képregényt. Garfield van benne – mondta, mire fogta magát, és visszaült a kanapéra, majd néhány pillanat múlva hangosan nevetett a Garfield-os képregényen (?). Felőlem.

Csináltam magamnak egy kávét, amit a konyhában meg is ittam, majd egy sziával elköszöntem az embertől. Akinek amúgy nem hinném, hogy feltűnt volna a távozásom, továbbra is az újságon szórakozott. Na mindegy.

Mivel igazából fogalmam se volt, hogy hol vagyok, a telefonomon lévő GPS-t használtam, hogy odajussak a nénikémhez. Szerencsémre nem voltam messze, 20 perc séta. Elképesztő, hogy 20 perc alatt mennyit változott a környék. Hatalmas luxusvilláktól indultam, elhaladtam egy nyomornegyed mellett, majd odajutottam a középréteghez, ahol Elisabeth is lakott. De legalább volt szerencsém, még ha nem is alaposan, de körbenézni a városban. Az a része, ahol az emberek egymás hegyén-hátán élnek kis házaknak sem nevezhető valamikben, az eléggé elszomorított. De a többi az szép volt.

Nem tudom, hogy most pontosan hogy is állunk a nénikémmel, ezért félve nyitottam ki az ajtót, és úgy is léptem be a küszöbön.

-          Sziasztok – köszöntem. Lisa és Adam a konyhában voltak. Lisa főzött, Adam pedig segített neki. Az érkezésemre a nénikém csak biccentett egyet, Adam viszont odaugrált hozzám.

-          Hol voltál? – kérdezte kíváncsian, tágra nyílt szemekkel. Gondoltam rá, hogy kitalálok valami mást, csak hogy ne fájdítsam a szívét, de semmi nem jutott eszembe.

-          Neymarnál.

-          Úúú, mesélj! – kérlelt. – Láttad a szobáját? Milyen? És ő? Várj, ti együtt aludtatok? Hogy néz ki a háza? Találkoztál a barátaival? – csak úgy záporoztak a kérdései.

-          Nyugi öcskös, mindent elmondok. De mi lenne, ha elmennénk sétálni? Láttam a közelben egy nagy piacot, szétnézhetnénk. Közben tudnánk beszélni is.

-          Oki, veszem a cipőmet – mondta, majd beszaladt a szobába.

Adammel nem lehet sokat sétálni, mert hamar elfárad, ezért nem voltunk kint sokat, meg amúgy is tűzött a nap, de azért jó volt. Elmentünk arra a piacra, amit még idefelé jövet láttam, és nézelődtünk. Emlékszem, olvastam az egyik Neymaros könyvben, hogy még amikor kis kölyök volt, vásárolni voltak a szüleivel, és látott az út túloldalán egy labdát, ezért átszaladt az úttesten, ami persze tele volt kocsikkal. Kis butus, még jó, hogy nem lett semmi baja. De akár elképzelhető, hogy az pont itt történt. A piac és az úttest stimmel. Vagy nem tudom, annyi piac van Sao Pauloban. Az öcsikémmel leginkább csak nézelődtünk, viszont én vettem magamnak néhány bizsu karkötőt, fülbevalót, nyakláncot, meg ilyesmi ékszereket, Adamnek meg valami játékot, ami megtetszett neki. Ugyan nekem fogalmam sincs, hogy mi lehet az, de szerinte szupermenő, és otthon még nem látott ilyet. Mindenesetre nem volt drága, úgyhogy ne ezen múljon az öcsém boldogsága. Ja meg fagyit is ettünk. Közben elmeséltem Adamnek mindent, amit tudni akart. Persze olyan sokat én sem tudok még. Aztán azt is elmondtam neki, hogy én itt maradok, de ezt már tudta Lisától. Az első kérdése meg az volt, hogy akkor most tényleg megkapja-e a szobámat. A testvéri szeretet…

Miután visszamentük a nénikéinkhez, a maradék időt ott töltöttem, majd kimentem velük a reptérre.

-          Vigyázz magadra! – öleltem magamhoz szorosan az öcsémet, miközben egy könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából. – Biztosan fogunk még találkozni, majd meglátogatlak. Anyuékat megkérnéd, hogy küldjék utánam a fontosabb cuccaimat? A címet majd elküldöm neki, ha már lesz címem. Szeretlek, és őket is, add át nekik légyszi. Ja és apunak mondd meg, hogy küldöm, tudni fogja, hogy mit – mondtam, majd elengedtem Adamet, és a nénikémtől is elköszöntem, bár ő hamar vissza fog jönni.

Nekik menniük kellett, mert megkezdődött a beszállás a gépbe, ezért még intettem egy utolsót, letöröltem a könnyeimet és megfordultam.

Már sötétedett, de szerencsére megtaláltam a buszmegállót, vettem jegyet, majd megintcsak a GPS-em segítségével vissza találtam Neymarhoz. Az ajtó nyitva volt, így mikor beléptem, hangos kiabálásra lettem figyelmes. Az agyam nem állt át egyből portugálra, így nem értettem, azt hittem, valakivel veszekednek. Aggódva lestem be a nappaliba, de megnyugodtam, Ney a kanapén ült, mellette Dani Alves, mindkettejük kezében egy-egy joystick volt. A tévére pillantottam, FIFA-ztak. Dortmund – Bayern, 2:1. Nem tudtam, ki kivel van, de még így sem vettek észre, hogy már egy ideje mögöttük álltam.

-          Sziasztok – köszöntem, de Dani pont akkor kiáltott föl, így ez teljesen elnyomta a hangomat. – Sziasztok! – ismételtem meg hangosabban, mire mindketten felém fordultak, de csak egy pillanatra, utána újra a képernyőre szegezték a tekintetüket.

-          Sokáig elvoltál – jegyezte meg Ney, egy pillanatra sem elszakítva a tekintetét a tévéről.

-          Most indult a gép – mondtam, majd leültem az L alakú kanapé másik részére. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy mennyire távol kerültem a családomtól. A szüleim, az öcsém, a nagyszüleim, a barátaim mind egy másik kontinensen vannak és egy óceán választ el bennünket. Ugyanakkor azt hiszem, végre sikerült felfognom, hogy Neymarnál vagyok, életem (egyik) értelménél, aki nem akar elküldeni, aki bemutatott a barátainak, és akivel kétszer is együtt aludtunk… na, végre valahára csak sikerült felfognom.

Még egy ideig néztem a játékot, több meccset is lejátszottak, Ney azt is megkérdezte, hogy szeretnék-e én is csatlakozni, de nemet mondtam. Eléggé álmos voltam, állandóan ásítoztam, már alig voltam ébren.

-          Fáradt vagy? – kérdezte Ney, mire csak biccentettem egyet. – Nyugodtan menj föl és feküdj le, én is mindjárt megyek. Tudod, hol a szoba meg a fürdő. Ja és nyugodtan vegyél ki valami ruhát a szekrényemből pizsinek – mondta mosolyogva.

Ezek szerint megint itt alszom. Mondjuk máshol nem is nagyon tudnék, esetleg valami szállodában. És… juj, Ney azt mondta, aludjak az ő ruhájában. Régen Dantől is állandón elkunyiztama pulcsiját. De az régen volt… a szakítás után természetesen visszaadtam neki. Bár eleinte el akartam égetni…

Fönt azon gondolkoztam, hogy mit vegyek föl. A szekrényében szinte csak Nike cuccok voltak. Végül egy fehér „muscle tank”-re esett a választásom, és egy szürke háromnegyedes gatyára, ami rajtam hosszabb volt, mint Neyen (már láttam róla képet, amin ebben van). Lezuhanyoztam, fogat mostam, majd lefeküdtem az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor Ney benyitott. Habár még ébren voltam, úgy tettem, mintha aludnék. Kíváncsi voltam, hogy mit fog csinálni. Megvártam, amíg lezuhanyozott, majd amikor újra ajtónyitódást hallottam, ismét tetettem, hogy alszom. Befeküdt mellém, és azt hittem, hogy ennyi. Semmi. De aztán körülbelül egy perc elteltével meglepetésemre étölelt a derekamnál. Csak reménykedtem benne, hogy a sötétben nem látja, hogy elpirultam. Megannyi érzés kavargott bennem, de ezeket hamar elnyomta az álom.

6. Rész

Sziasztok! Boldog Új Évet mindenkinek! :)

Nagyon-nagyon köszönök mindent. A feliratkozókat, a pipákat, és a komit/komikat. Nagyon jól esnek, mégegyszer köszönöm. :) Nos, én ezzel a résszel sem vagyok teljesen elégedett, de remélem, azért annyira nem rossz. :/

6. Rész

A bikini

Mikor Neymar kinyitotta a bejárati ajtót, legalább öten ugrottak a nyakába. Fogalmam sincs, hogy kerültek oda, de Neymar barátai voltak azok. Akiknek amúgy be is mutatott, de nem igazán sikerült megjegyeznem a nevüket. Valaki közülük biztosan Gil, illetve van egy Jô is. De amúgy rendesek a srácok, jó fejek, poénkodtak, és azt hiszem, már most befogadtak. Felmentem az egyik fürdőszobába, és felvettem az új bikinimet (sötétkék, hátul megkötős, szenvedtem vele egy keveset), majd rávettem a ruhát, és lementem a többiekhez, akiken alapból rajta volt a fürdőgatya.

A kikötő igazából tök közel volt, mégis oda is kocsival mentünk. Először természetesen csak ámultam, ugyanis eddig még csak a tévében láttam luxus jachot. De aztán, amikor belülről is megcsodálhattam –immáron az óceánon – tényleg majdnem elállt a lélegzetem.

-          Na mit szólsz? – kérdezte Neymar.

-          Nagyon szép – pontosan nem tudom, hogyan kell jellemezni egy jachot, de tény, hogy tényleg szép volt.

Úgy vettem észre, hogy a barátai eléggé otthon érzik magukat, az egyikük levágta magát a kanapéra és elindított valami zenét, a másik a hűtőben, kotorászott, a többiek pedig szétszéledtek. Neymar is. Én meg kimentem a fedélzetre és leültem egy napozóágyra, azt hiszem Gil mellé.

-          Hogy hívják az anyukáját? – kérdezte hirtelen. Kissé meglepődtem a kérdésen, de tudtam, hogy Neymarról van szó, ezért egyből válaszoltam.

-          Nadine-nak.

-          Mi a kedvenc színe? – jött az újabb kérdés

-          Fehér – feleltem, miközben Neymarra néztem, aki egy fehér boxert viselt. Wow.

-          Akkor már csak egy kérdésem van: Szeretsz FIFA-zni? – kérdezte Gil, miközben elvigyorodott.

-          Naná, imádom! – vágtam rá lelkesen.

-          Akkor engedd meg, hogy gratuláljak. Mint Neymar törvényes legjobb barátja, ezennel bejelentem, hogy átmentél a barátnő alkalmassági teszten – jelentette be komolyan, mire elröhögtem magam.

-          Hogy milyen teszten?

-          Barátnő alkalmassági. Három részből áll. Az első a legfontosabb, az első benyomás, ami pozitív volt. Aztán felteszek két random kérdést. A harmadik pedig egy roppant fontos dolog, mégpedig, hogy szereted-e a FIFA-t – végig komolyan beszélt, de a szemén láttam, hogy jól szórakozik. – Gratulálok, 100%-os lett az eredményed.

-          Bruna átment a teszten? – kérdeztem némi hallgatás után.

-          Nem tudom, akkoriban még nem találtam ki ezt. De ő utólag mindenképpen megbukott – megint láttam rajta, hogy próbálja elrejteni az érzelmeit, de megint csak feltűnt, hogy a nyugodt külső mögött igazából kissé ideges.

Ekkor Neymar és többiek is odajöttek, és elkezdtek hülyéskedni, én pedig magamban örültem neki, hogy egy ilyen társaságban vagyok. Még beszélgettünk, kezdtem megismerni a srácokat, de aztán megcsörrent a telefonom. Kedvtelenül halásztam elő a tatyómból és vonultam félre telefonálni a nénikémmel. Persze, gondolhattam volna, hogy hívni fog.

-          Szia – szóltam bele kelletlenül a készülékbe.

-          Hol vagy most? – kérdezte a nénikém mindenfajta köszönés nélkül. Ráadásul eléggé ideges, talán mérges hangsúllyal.

-          Öhm… - kezdtem volna, de újra beleszólt a telefonba.

-          Tudod te, hogy mennyire aggódtam érted tegnap este? El sem tudod képzelni, mi járt a fejemben, amikor nem vetted fel a telefont és nem jöttél haza.

-          Tudom, és bocsánat. De 19 éves vagyok, tudok vigyázni magamra. Látod, nincs semmi bajom?

-          Nem, nem látom. Mivel tegnap este óta nem láttalak. Ugye tudod, hogy holnap délután indul a repülőgép?

-          Tudom… De én nem megyek sehova – miközben ezt mondtam, beszívtam az ajkaimat. Tudtam, hogy ez nehéz menet lesz, és most veszekedni fogunk, de én mindenképpen itt akartam maradni.

És igazam is lett. A nénikém ki volt akadva, természetesen. Hogy mégis mit képzelek magamról, meg hogy ezt mégis hogy terveztem. Illetve, hogy Adam nem repülhet egyedül, főleg nem egy ilyen hosszú repülőúton, hiszen még nagyon kicsi. Igen, ezzel tisztában voltam. De aztán eszembe jutott, hogy át lehet íratni a jegyet. Szóval ez a része meg van oldva. Elisabeth nénikém végül azzal fejezte be, hogy neki teljesen mindegy, de a szüleimnek nem. Ha velük sikerül közös nevezőre jutnom, akkor az már nem az ő dolga. A telefonomat a kezembe ejtettem, miközben gondterhelten meredtem az óceánra a korlát mögött.

-          Hé, Sarah, jössz fotózkodni? Megy Instára – kiabált Ney vidáman.

-          Öhm… ja, persze. Mindjárt- erőltettem magamra egy mosolyt, miközben felé néztem. Ám a mosoly nem volt teljesen őszinte, ami neki is feltűnt, így azonnal odajött hozzám.

-          Mi az, valami baj van? – kezével megfogta az enyémet, és mélyen a szemembe nézett. Hogy is tudnék hazudni egy ilyen ártatlan szempárnak? Meg miért is? Csak tehetetlenül megráztam a fejem.

-          A nénikém hívott, eléggé leszidott. Mondjuk ez várható volt, nem is ez a probléma. Holnap megy haza a gép, de én ide szeretnék költözni. Mármint Brazíliába. Már csak a szüleimmel kéne beszélnem, de fogalmam sincs, mit mondjak… - feleltem csalódottan. Eleinte még olyan jó ötletnek tűnt, de most komolyan, melyik szülő engedné meg a gyerekének, még ha az nagykorú is, hogy egyik napról a másikra a világ másik felébe költözzön? Nevetséges. Neymar se nagyon tudott megszólalni, csak megértően nézett.

-          Akarod, hogy velük is beszéljek? – kérdezte végül cuki mosollyal.

-          Nem, ezt most nekem kell elintéznem. De… itt maradnál addig, amíg telefonálok? – kérdeztem, mire bólintott és megszorította a kezemet. Én vetettem rá egy hálás pillantást, vettem egy nagy levegőt, amit kifújtam, majd tárcsáztam apát. Vele egy fokkal jobb a viszonyom, mint anyuval. Bár anyuval sem vagyunk rosszban, apuval mégis jobban megértjük egymást. A második csörgésre fel is vette.

-          Szia, apa – Neymarra néztem, aki bíztatóan nézett.

-          Szia kincsem – csak ennyit mondott. Gondolom várta, hogy mit szeretnék. Amit én próbáltam minél céltudatosabban felvezetni, hogy lássa, hogy tényleg nagyon szeretném.

-          Apa, én nem megyek haza. Ide költözöm – jelentettem ki. A vonal másik végéről nem hallottam semmit, azt hittem, már megszakadt a hívás. – Apa? – kérdeztem.

-          Nem fogok kérdezni semmit, Lisa küldött egy SMS-t. Igazából, ha a te helyedben lennék, én is ezt akarnám – kezdte, mire elvigyorodtam. Lehet, hogy mégsem lesz ez olyan nehéz? – De ez persze nem így megy. Hol fogsz lakni?

-          Majd keresek egy albérletet – feleltem fülig érő szájjal, ugyanis fennakadtam azon a szón, hogy „fogsz”. Nem azt kérdezte, hogy hol laknék, hanem azt, hogy hol fogok.

-          És azt miből fogod fizetni? – kérdezte ezúttal anya. Szuper, gondolom ki vagyok hangosítva.

-          Majd keresek valami munkát.

-          És addig hol fogsz lakni?

-          Gondolom a nénikémnél – mondtam. Oké, hogy most egy kissé összevesztünk, de csak nem hagyná, hogy az utcára kerüljek.

-          Lisa jelenleg nincs olyan anyagi helyzetben… Különben is, hogy fogsz boldogulni?

-          Anya, 19 vagyok, nagykorú. Beszélem a nyelvet, egy rokonom is itt lakik, hidd el, boldogulni fogok – feleltem kimérten.

-          Nos… - vette át a szót újra apa. – Anyáddal úgy gondoljuk, nem láncolhatunk örökké magunkhoz. Bár kissé messze van Sao Paulo, nem lennél egyedül. Ez esetben legyen – felelte, mire én el is felejtettem, hogy éppen felnőttet próbálok játszani, és felsikítottam örömömben. A mellettem álló Neymar vette a lapot és ő is elvigyorodott. – De cserébe én is kérnék valamit… - kezdte apa.

-          Igen?

-          Khmm… arról lenne szó, hogy…

-          Apa, mi az? – elképzelni nem tudtam, mit akarhat.

-          Csak egy valamit kérnék. Nem nagy dolog, egy tárgy… - úgy beszélt, mintha zavarban lenne. Megvan! Azt hiszem, rájöttem, mi akarhat. Valószínűleg Neymarhoz kapcsolódik. Átváltottam portugálra és elmondtam Neynek, majd odaadtam neki a telefonomat, aki ezt mondta apának: Majd küldök dedikált mezt. És visszaadta a mobilomat.

-          Ebből semmit nem értettem, de azt hiszem, én leteszem, és megpróbálom feldolgozni. Majd beszélünk – mondta és le is tette. Elmosolyodtam. Ha fociról, Neymarról, vagy Messiről van szó, apa úgy viselkedik, mint egy tinilány. Mint én.

A nap további részében nagyon jól éreztem magam, amire erősen rátett az is, hogy a szüleim megengedik, hogy Brazíliába költözzek. De alapból is jó hangulat volt, fotózkodtunk, beszélgettünk, a fedélzetről ugráltunk a vízbe… nagyon jól éreztem magam. Már sötétedett, amikor hazamentünk. Igazából én nem tudom, mire számítottam. Szerintem semmire. Talán arra, hogy a kikötőtől a nénikémhez megyek, maximum Ney elvisz kocsival. De helyette hozzá mentünk már megint. Nem kérdeztem semmit, csak mosolyogtam magamban.

Ney pizsamának adott egy szürke Nike pólót és egy hozzá illő gatyát. Miután mindketten lezuhanyoztunk, amikor kiléptem a fürdőből, ő már az ágyon feküdt, és odainvitált, hogy feküdjek be mellé. Ő becsukta a szemét, majd elfordult, hogy aludjon. Én pedig gondolkozni kezdtem. Hogy most tulajdonképpen mi is van közöttünk. Mert hogy valami van, csak azt nem tudom, hogy mi. Én azzal kezdtem a legelején, hogy szeretem. Ő pedig folyton bókolgat, meg kedves velem, meg minden ilyesmi. Viszont Neymar alapból nagyon aranyos mindenkivel, lehet, hogy ez is csak ennek tudható be. De akkor mi volt ma az a próbafülkében? Illetve, amikor a szüleimmel beszéltem, akkor is ott maradt velem. Nem tudom hova tenni ezt az egész helyzetet. Mivel gondoltam, Ney már elaludt, hirtelen felindulásból átöleltem a mellkasánál. Ő pedig, mint kiderült, nem aludt, mivel megfogta a kezem, és magához szorította.

5. rész

Feliz Natal!

Azaz Boldog Karácsonyt mindenkinek. :) Nagyon szépen köszönöm a facebook lájkokat, a pipákat, és az egy feliratkozót (én egynek is örülök). Obrigado! Szerintem ez a rész nem lett a legjobb, bár a vége felé azért... :) (nem, nem az, amire gondolsz)

5. Rész

A stadion hatalmas volt belülről is. Még sosem láttam ilyesmit, pedig már terveztem egy látogatást a Camp Nou-ba. Rengeteg helyiség volt, de mivel nem tudom a szakszerű elnevezésüket, így nem írom le részletesen. Mondjuk a bejutás kissé érdekes volt. Neymar ment elöl, én meg utána. De a portás nem akart beengedni, azt hitte, hogy csak odacsapódtam Neymarhoz (pedig ez egy belső bejárat volt már). De aztán Neynek feltűnhetett, hogy nem megyek mögötte, így visszajött, és szólt a portásnak, hogy vele vagyok. Amikor bejutottunk és végigmentünk egy hosszú folyosón, egy nappali szerűségbe érkeztünk. Volt a szobában egy nagy kanapé, előtte egy hatalmas nagy tévé, és játékkonzolok. A terem mási felében pedig egy minihűtő volt látható.

-          Na, ez itt a nappali, edzés után néha itt szoktuk FIFA-zni a többiekkel – kezdte Neymar. – A mosdók arra találhatóak – mutatott egy másik folyosó felé. – Az öltözők ott vannak elöl, a kondival szemben. A pályára pedig egyenesen lehet kimenni. A többi helyiség pedig az edzőké, az újságíróké, és a háttérbeli embereké – tartott egy gyors körbevezetést, én pedig igyekeztem mindent megjegyezni – Én most megyek öltözni, majd ha gondolod, gyere ki a pályára – mondta, azzal elindult az öltözők felé. Amikor odaért és kinyitotta az ajtót, hatalmas ricsaj hallatszódott ki. Legalább három féle zene üvöltött egyszerre (Ney érkeztével lesz ez négy is…), valakik nagyon hangosan röhögtek, illetve a többiek próbálták túlkiabálni az egész hangazavart és úgy beszélgettek.

Én meg ott maradtam egyedül a nappaliban. Ami elsősorban nem azért volt rossz, mert olyan nagyon egyedül éreztem volna magam tíz perc erejéig, sokkal inkább azért, mert ha valaki meglát, nem ismer, és azt hiszi, beszöktem. Így hát elindultam a mosdók felé, de csak azért, hogy húzzam az időt. Épp kerestem a szoknyás figurát az ajtón, mivel eddig csak a férfi vécét találtam meg, amikor kinyílt a fiúmosdó ajtaja, és… és Dani Alves lépett ki rajta.

-          Oh, szia – köszönte. Próbáltam természetesen viselkedni, mintha csak egy átlagember állna velem szemben. Hát, nem ment könnyen. Az is lehet, hogy nem is emlékszik rám…

-          Szia, Sarah, ugye? – kérdezte, mire bólintottam. Király, legalább megismert. – Ha a lánymosdót keresed, ott van – mutatott egy irányba.

-          Igazából nem…

-          Gondolom Ney-jel jöttél. Tényleg, milyen volt nála? Gyere, menjünk ki – invitált a pályára, miközben én elmondtam neki, hogy tulajdonképpen nem sokra emlékszem, de azért jó volt. Meg elmondtam, hogy reggel felhívta a nénikémet. Eleinte eléggé meg voltam szeppenve, de Dani nagyon laza fickó, így könnyű vele beszélgetni.

Még beszéltünk egy kicsit, kint a pályán, amíg a többiek meg nem érkezetek, majd én leültem a pálya szélén lévő padra, és vártam. Neymarra és arra, hogy elkezdjék az edzést. Ney hamar meg is érkezett, oda is jött hozzám, bár nem sokáig maradt.

-          El leszel itt? – kérdezte, mire bólintottam, erre ő… adott egy puszit a homlokomra. Na ezt nem tudtam hova tenni, mindenesetre vigyorogtam, mint a vadkörte, és természetesen el is pirultam (inkább lángolt a fejem), de ezt Ney már nem láthatta, ugyanis egyből megfordult, és odakocogott a többiekhez.

Egy ideig néztem az edzést, komolyan nagyon élvezetem, olyan ügyesek, meg aranyosak… különösen Neymar. De a többiek is. Csak egyszer vettem le a szemem a pályáról, amikor hallottam, hogy jött egy Instagram értesítőm. Illetve… nem is egy. Majdnem ezer (!!!!) ember követett be. illetve kért engedélyt követésre, mivel privát a profilom. Ezt nem tudtam hova tenni, de azért visszaigazoltam őket. Aztán, ha már ott voltam, gondoltam megnézem a friss képeket. Nos. Meglepett, amit ott láttam. Képeket saját magamról, Neymaros rajongói oldalak által feltöltve. Rengeteg ilyen oldalt követek, szóval az összeset nem tudtam megnézni, de azért a legtöbbnél átfutottam a leírást és a kommenteket. A legtöbben azt írták, hogy „szerencsés lány…”, illetve „bárcsak én lennék ez a lány”, de akadt néhány olyan, aki konkrétan útszélinek nevezett. Hát… kösz. Aztán megláttam, hogy valakik kérdezik, hogy mi az Insta felhasználónevem. És volt valaki, aki (fogalmam sincs, hogyan) megtalált. És megjelölt kommentben. Aha, tehát onnan ez a sok követő… gondolom csekkolni akarják a képeimet, hogy mégis kit ölelt meg Neymar. Még olvasgattam volna a hirtelen jött népszerűségem szülte kommenteket, de úgy éreztem, mintha valakik figyelnének, így hát felkaptam a fejemet. Öhm… Neymar Marcelonak mondott valamit, miközben rám mutatott, Marcelo pedig mosolygott. Zavartan intettem egyet, majd eltettem a mobilomat.

A továbbiakban nem foglalkoztam a közösségi oldalakkal, csak néztem az edzést. Neymart és az edzést. Neymart. Mindegy. Miután végeztek, Ney bemutatott Scolarinak, majd mentek öltözni. Én addig a nappaliban ültem a kanapén. Nem sokkal később Neymar, Silva, és Oscar jöttek ki elsőként.

-          Hé, játszunk egy menetet? – kérdezte Silva nekem címezve a kérdést. A FIFA-ra gondolt.

-          Na nem, veletek biztos nem játszom!

-          Miért? – kérdezte Oscar.

-          Nem szeretném lejáratni magam. Nem vagyok béna, de na… Csúfos vereséget szenvednék – feleltem.

-          Ugyan, ők is megszokták már, hogy mindig legyőzöm őket – mondta Ney nevetve, miközben a többiekre mutatott, akik azonnal háborogni kezdtek. Én csak mosolyogva néztem őket. – De velem játszol majd?

-          Veled igen – mondtam, mire kitárta a karjait és megöleltem.

A hazafelé (Neymarhoz) vezető úton eszembe jutott, hogy nem is hoztam magammal fürdőruhát (gratulálok magamnak, eljövök Brazíliába bikini nélkül…), illetve rendes ruhám is már csak egy van, az is a nénikémnél, akihez nem akarok visszamenni. Ezt megemlítettem Neymarnak, aki azonnal a pláza felé vette az irányt, és felajánlotta, hogy vesz nekem. Én ezt nem akartam, na nem azért, mert ettől szegényedne le, vagy valami, csak ez így úgy tűnik, mintha kihasználnám… pedig ez nem így van.  Ezt is mondtam neki, mire az volt a válasza, hogy tudja. Mármint azt tudja, hogy nem akarom kihasználni. Így kaptam egy szoknyát, egy rövidgatyát, és egy pólót, majd bementünk a Victoria’s Secret-be bikinit nézni.

-          Milyenre gondoltál? – kérdezte Ney, miközben nézegette a kirakatot.

-          Nem tudom. Szerinted? – kérdeztem tőle kíváncsian.

-          Szerintem? Mondjuk… - húzta csintalan mosolyra a száját, és elkezdett keresgélni a polcokon. – Mit szólsz ehhez? – emelt le végül egy… egy tangás bikinialsót.

-          Felejtsd el. Ezt biztos, hogy nem veszem fel – szálltam vitába azonnal, és akkor ott úgy elvoltunk ezzel a bolt közepén. Ney azzal érvelt a ruhadarab mellett, hogy „Brazíliában mindenki ilyet hord”, én meg azzal, hogy Angliában meg senki. Ney meg mondta, hogy mert ott állandóan esik az eső, és nem lehet strandra menni, azért. Én mondtam, hogy nem szeretnék közönségesen kinézni, mire Ney azt mondta, hogy ez nem közönséges, hanem szexi. Meg hogy itt ez teljesen hétköznapi.

Végül félig sikerült meggyőznie. Félig, mert egy féltangás bikini alsóval és a hozzá illő fölső résszel vonultam az egyik próbafülkébe.

-          Na milyen? – kérdezte kintről Neymar annyi idő elteltével, miután gondolta, már átvettem.

-          Hát… - kezdtem, de nem igazán tudtam mit mondani. Nem egoizmusból, de rosszabbra számítottam.

-          Megnézhetem? – kérdezte, de válasz helyett egyszerűen bejött a fülkébe!!!

-          Öhm… Nekem nincs brazil seggem… - kezdtem, majd gyorsan forogtam egyet, végül a kezeimet a hasam elé téve izgatottan vártam a véleményét. Na nem a bikiniről, nem hiszem, hogy azért jött volna be.

-          Hű… pedig ha nem lenne egy icipici brit akcentusod, és nem mondtad volna, hogy honnan jöttél, simán helyinek néznélek. A szép barna bőröd, a hajad, a szemed… és hidd el, ezerszer szebb a feneked, mint néhány brazilnak. De látszik is, hogy miért, a hasadon lévő halvány kockák is bizonyítják, hogy az edzés csodákra képes. Gyönyörű vagy – mondta, miközben végig a szemembe nézett, én meg természetesen elpirultam. Ez… ez… örömömben kifutnék a világból. De inkább nem teszem, mert akkor itt kéne hagynom Neymart.

-          Köszönöm – feleletem halkan, még mindig elpirulva, majd lenéztem a padlóra, mert már nem bírtam a szemkontaktust.

-          Egyébként a fürdőruha is jó. Szép a színe, jó a szabása, és nagyon jól áll – mondta, majd kiment a próbafülkéből.

Visszaöltöztem, örültem magamban egy sort, majd kimentem. Megvettük a fürdőrucit, és visszamentünk Neymar házához.

4. Rész

Sziasztok!

Ez egy elég rövid rész lett, de remélhetőleg a téli szünet alatt most lesz időm (és ihletem) írni. :)

4. Rész

-          Jaj, úristen, ez annyira ciki – temettem a tenyerembe az arcom. – Most biztosan egy utolsó ribinek nézel... Ne haragudj, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak a többiek előtt – mondtam lehajtott fejjel.

-          Nem nézlek ribinek, nem csináltál semmi olyat. Nem fekküdtél össze senkivel, sőt még csak rá sem mozdultál senkire. Gondolom szokatlan volt a helyzet, és egy kis folyékony bátorságot szerettél volna nyerni. Gondolom, nem mindennap fordul elő ilyen, úgyhogy nyugi, nincsen semmi baj, nem ítéllek el – mondta, miközben megajándékozott a világ legédesebb mosolyával. Annyira meghatott ez a pár mondat, hogy majdnem elfelejtettem reagálni.

-          Köszönöm – mosolyodtam el halványan egy pillanatra. – De én akkor is nagyon szégyellem magam – hajtottam le újra a fejem, és a paplant kezdtem el tanulmányozni.

-          Ne szégyelld, nem kell. Úgy tudom, másnaposságra jó a babánturmix. Megyek csinálok neked, magamnak meg egy kávét. Jó? – kérdezte, közben meg már fel is állt és az ajtó felé vette az irányt, csak onnan nézett vissza.

-          Igen, köszi. Nekem vissza kéne hívnom pár embert, mindjárt megyek én is, csak elintézem – mondtam, majd magamhoz vettem a táskámat, benne a telefonommal, és elkezdtem tárcsázni Milly számát, miután Neymar becsukta maga mögött az ajtót. A barátnőm rögtön az első csörgésre felvette, és konkrétan beleüvöltött a telefonba, amitől egy pillanatra azt hittem, halláskárosodásom lesz.

-          Ááááááááááááááá! – ez volt a köszönése is egyen.

-          Neked is jó reggelt.

-          Itt nem reggel van – felelte pimaszul.

-          Akkor csak szia. Na mi az, amiért fel kellett hívnom téged?

-          Magyarázatot követelek beszámolóval együtt! Várj, voltál te tegnap óta netközelben?

-          Nem igazán…

-          Óó, akkor nem is tudsz róla? Mármint nyilván tudsz róla, hiszen veled történt, amiért annyira irigyellek is. De képzeld, veled van tele a net. A facebook, az Instagram, a híroldalak… Főleg az itthoni híroldalak – kezdte, mire teljesen ledöbbentem. Hogy mi van? Szerencsére Milly folytatta is – a fotósok egy csomó képet készítettek róla, amint Neymar megölel a pályán, mellette pedig Adam áll. De hogy történt az egész? – kérdezte Milly izgatottan, mire elmeséltem neki az egészet, úgy ahogyan történt.

-          Hát ja, valahogy így. Szörnyen szerencsések voltunk Adammal. De ez még nem minden – kezdtem titokzatosan. – Nem fogod kitalálni, hol vagyok épp.

-          Sao Pauloan, a nagynénédnél – vágta rá Milly.

-          Csak Sao Paulo stimmel. Neymar ágyán ülök éppen, ő meg a konyhában van – mondtam, mire fuldoklást hallottam a vonal másik végéről. – Milly, jól vagy? – kérdeztem.

-          Persze, csak ittam… de… de, MI VAN?

És akkor dióhéjban elmagyaráztam Millynek a tegnapi nap eseményeit. Mármint azt a részét, amire emlékszem, azzal kipótolva, amit Neymar mondott. Viszont próbáltam hamar elköszönni, ugyanis még várt rám 2 telefonhívás. Illetve Neymar. A nénikémet nem akartam felhívni, ezért anyuval kezdtem. Igazából ő is csak azért hívott, amiért a barátnőm. Olvasta a híreket és gratulálni akart az álmom teljesítéséhez. Meg persze meg volt döbbenve rendesen. Neki azt nem mondtam el, hogy Neymarnál aludtam, mert még többet képzel bele, és tovább adja apának. Akivel amúgy szintén beszéltem, anyu adta neki oda neki a mobilját. Nos, apa szerintem elfelejtette, hogy ő egy 44 éves családfő, és úgy viselkedett a telefonban, mint egy 16 éves tinilány… Azért tőle is sikerült elköszönnöm, így még utoljára ellenőriztem magamat a tükörben, megfésülködtem, és kimentem a szobából.

Lassan mentem le a lépcsőn, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy gyönyörködtem Neymar tökéletesen berendezett, modern stílusú otthonán. A másik, meg ugye az, hogy nem ismerem én itt a járást, ez meg egy elég nagy ház, így próbáltam felmérni, hogy mi hol is van. A konyhába kiérve nem találtam ott Neyt, így szerencsétlenül elkezdtem forgolódni, mire meghallottam, hogy kintről, a teraszról szól nekem. Azonnal kimentem hozzá.

-          Na sikerült elintézned a hívásokat? – kérdezte.

-          Hát… anyuval és a legjobb barátnőmmel beszéltem, de a nénikémmel nem merek – feleltem. Többek között azért sem merek, mert elméletileg holnap megyünk haza Adammel. Elméletileg. Ugyanis én innen egy tapodtat sem mozdulok.

-          Miért? – tette fel a kérdést, amit kívülállóként én is feltennék magamnak. Logikus. De valamiért mégse akartam elmondani neki, hogy holnap megyünk haza. Mert… mert csak most ismertük meg egymást, és őt nem valószínű, hogy különösebben megrázná, ha itthagynám. Engem viszont annál inkább.

-          Félek, hogy leszidna, amiért nem mentem haza tegnap – feleltem végül. De végülis ez is igaz, többek között ezért sem szeretném felhívni.

-          Beszéljek vele? – kérdezte. Azt hittem, csak viccel, de mint kiderült, komolyan gondolta.

-          Nem is tudom…

-          Na, komolyan. Valakinek beszélnie kell vele, hogy tudja, nincsen semmi bajod. De amint látom, te nem igazán szeretnél. Beszélek vele.

Hát ez olyan cuki, komolyan… Tárcsáztam a nénikémet a mobilomon, majd odaadtam Neynek. A beszélgetés valahogy így hangzott: Jó reggelt… Sarah? Sarah itt van mellettem… Én? Neymar. Neymar Jr… Komolyan… Hosszú… Igen, jól van. Ezért is hívtam… Viszhall.

-          Hát ez… köszönöm. De mit mondott?

-          Csodálkozott, hogy velem beszélt – felelte féloldalas mosollyal a száján. Neymarnak annyi féle mosolya van, és mindegyik olyan jól áll neki… és én mindtől egyből elolvadok természetesen. – Mit csináljunk délután? Nekem mindjárt edzésre kell mennem, de arra gondoltam, hogy utána elmehetnénk Larissával – mondta. Hűűűű, velem tervezi a délutánját! Úristen. De… de ki az a Larissa? Meg is kérdeztem tőle.

-          Jól hangzik – mosolyodtam el. – De ki az a Larissa? – kérdeztem, mire kinevetett. – Hé, most meg mi van?

-          Nem ki, hanem mi. Ez a neve a jachtomnak – felelte még mindig röhögve.

-          Óóó, értem. De miért pont Larissa? – érdekes, erről még sosem olvastam, pedig azt hittem, mindent tudok róla. De ezek szerint néhány aprócska infó kimaradt.

-          Igazából nem nagy cucc. Amikor Görögben jártam, akkor láttam kitáblázva valahol, egy város neve, de nagyon megtetszett – felelte.

Miután mindketten megittuk a reggeli italunkat (ő a kávéját, én a másnaposság elleni turmixomat), elkezdtünk készülődni. Illetve. Én azt hittem, hogy ő megy edzésre, én meg addig majd császkálok a városban. De mint kiderült, Ney szerette volna, ha megyek vele. Hűűűűű ma reggel már másodszorra. A stadion ugyan nagyon közel volt, mégis kocsival mentünk (Fehér Audi A3, csak onnan tudom, hogy olvastam róla és láttam róla képet a neten nemrég). Gondolom azért, mert azért egy világsztárnak eléggé problémás lenne gyalog megtenni az utat egy olyan városban, ahol mindenki ismeri.

3. rész

3. Rész

Reggel óriási fejfájással ébredtem. Először nem is tudtam kinyitni a szememet, de aztán az erős napsugarak, amik pont belevilágítottak, meggyőztek arról, hogy ideje felkelni. Lassan felnyitottam a szemhéjaimat, de a szoba, ami elém tárult, nagyon nem volt ismerős, ráadásul még mindig hasogatott a fejfájás. A falon és a polcokon mindenféle trófea, érem, kitüntetés volt látható, illetve volt a falon egy bekeretezett Pelé mez is, amin a király aláírása díszelgett. Miután kibámészkodtam magamat, észrevettem, hogy a rövid koktélruhám az éjszaka folyamán felcsúszott, így gyorsan megigazítottam, majd átfordultam a másik oldalamra, ahol egy nem várt „dolog” fogadott. Pontosabban egy félmeztelenül alvó Neymar. Na jó… Először is: WOW! Másodszor: Még mindig WOW! Harmadszor: Mi a fene történt tegnap? Miközben tökéletesen kidolgozott felsőtestét, és cuki, kissé kócos haját tanulmányoztam, megpróbáltam visszaemlékezni… Oké, az megvan, hogy bulizni voltunk. Ott meg… nem tudom, nem emlékszem. Vagyis de, arra, hogy táncoltunk, majd… majd megjelent az a lány. De több már tényleg nem jut eszembe. Hirtelen Ney elkezdett mocorogni, ezért én úgy tettem, mintha aludnék. Igazából nem tudom, mire volt jó, talán arra, hogy egy kis időt nyerjek, hátha eszembe jut valami. Éreztem, hogy felkelt és kiszállt az ágyból, majd nem sokkal később ajtócsukódást is hallottam. Még mindig nem akartam kinyitni a szemem, csak akkor, amikor meghallottam a zuhany hangját. Pontosabban azt, hogy valaki megengedte a vizet.

Ekkor másodszorra is felnyitottam a szemem és immár a teljes szobát megcsodálhattam. A másik oldalon a falon néhány festmény volt, alatta meg egy szekrény, amin fotók voltak. Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Az első képkeretben Ő volt, és cuki, kis szöszi kisfia. Aztán egy kép a tesójával, Rafával, valamint egy „együtt az egész család” kép Nadine-nal és Ney apukájával. A képek láttán elmosolyodtam. Egyrészt, imponáló, hogy mennyire szereti a családját. Másrészt meg hát „másról” nem láttam kirakva semmit. Annyi pletykát lehetett olvasni, hogy szakítottak, majd mégse, aztán mégis… hát nem tudom, Brunáról semmit nem láttam.

A szekrény melletti széken megláttam a táskámat, így kivettem a mobilomat. Na jó, erre nem számítottam. 22 nem fogadott hívás. 18(!) a nénikémtől, 3 anyutól és 1 a legjobb barátnőmtől, Millytől. Szintén tőle jött egy SMS-em is, ezt írta: „OMG! Ezt nem hiszem el! Hívj vissza, amint tudsz! Ááááááá” Nos, most nem igazán volt kedvem Millyvel beszélni, Elisabeth nénikémet meg nem akartam felhívni, mert tuti leszidott volna, hogy mért nem jelentkeztem, meg hogy hol voltam egész éjszaka… Miközben eltettem a telefonomat, kinyílt a fürdőszobaajtó, ami közvetlenül a szobához kapcsolódott, és Neymar lépett ki rajta egy derekára csavart törölközőben.

- Öhm… azt hittem, alszol – kezdett magyarázkodni, hogy miért nincs rajta ruha. De igazából mindegy, engem aztán nem zavart.

- Hát, most már nem – mondtam, pedig szerintem egyértelmű volt. Na mindegy. Itt meg is akadt a beszélgetés, és kínos csend következett. Én a táskámban pakolásztam (bár nem olyan nagy az a tatyó, csak azért csináltam, hogy ne álldogáljak bénán a szobában), Ney pedig kivett a szekrényéből egy gatyát és egy fölsőt, majd bement velük a fürdőbe. Addig én elővettem a nálam lévő, életmentő sminkcuccaimat és a szobában lévő tükörnél leszedtem az elkenődött sminket és elfogadható kinézetet varázsoltam magamra. Mikor ezzel végeztem, leültem az ágy szélére és megvártam Neymart.

Már legalább 15 perce ültem ott, már azon gondolkoztam, hogy benyitok, hogy esetleg megszökött-e az ablakon keresztül, vagy mi tart ilyen sokáig, amikor kijött. Én pedig megértettem, hogy mért volt bent egy évezredet. A haja. Hát persze. Bár nekem az előbbi, kócos verzió is tetszett, így kivasalva egyenesen szívdöglesztően nézett ki.

- Kérsz valamit inni? – kérdezte tök természetesen.

- Nem, köszi. Vagyis nem tudom. Inkább azt szeretném tudni, hogy mi történt tegnap, mert semmire nem emlékszem – hebegtem. – Mi… Mármint te… meg én… Szóval… - mutattam rá, majd rám, miközben megpróbáltam normálisan kifejezni magamat, de csak égett a fejem. Nem akartam kimondani azt a szót. Vagyis neki nem.

- Nem – mosolyodott el végül, miután egy ideig élvezte, hogy rákvörös fejjel össze-vissza beszélek.

- Akkor… hogy kerülök ide? – kérdeztem. Na jó, ez elég gázul hangzott, de azt hiszem, van hozzá közöm.

Ney leült mellém az ágyra és belekezdett az egészbe.

*** Tegnap éjjel, Neymar szemszöge***

Nem akartam egyből lepasszolni szegény Saraht, látszott rajta, hogy mennyire nem hiszi el, hogy mi történik vele. De muszáj voltam, viszont mégse akartam egyedül hagyni, így a szememmel a többieket kerestem, majd mikor megláttam, hogy Thiago jön felénk, vetettem rá egy hálás pillantást, és már el is tűntem. Leültem egy félreeső helyen kialakított asztalok egyikéhez, miközben vártam. Közben James megszólított.

- Minek hoztad ide ezt a lányt? – kérdezte, mire nem válaszoltam, ugyanis, hogy őszinte legyek, én sem tudom. – Mi a terved vele?

- Hogy értve? – ráncoltam a szemöldököm, hiszen ez így egy kicsit furán hangzik. – Bulizni. Mi más?

- Jó, de… ki ő egyáltalán?

- A legnagyobb rajongóm – vigyorogtam rá.  – Egyébként Sarahnak hívják, és ma van a szülinapja. Gondoltam, ennél nagyobb ajándékot nem kaphat.

- Honnan tudod? Megnézted a személyijét?

- Nem… de tudom, hogy nem hazudik. 

- Hát nekem ez akkor se tiszta – állt fel a székből azzal a szándékkal, hogy fejezzük be a beszélgetést.

Ekkor két dolog is történt. Az egyik, hogy kaptam Rafától egy SMS-t, amiben azt írta, még 20 perc. A másik, hogy belépett az ajtón Ő. Na nem a nagy Ő, hanem Ő, akit most már annyira utálok.

- Te meg mit keresel itt? Hogy jutottál be? – álltam fel ingerülten.

- Nem emlékszel, mennyit jártunk ide együtt? Ismer a kidobó.

- De minek vagy itt? Tudod mit? Ne is válaszolj, csak menj el, amíg szépen mondom.

- Mért, utána mi lesz, megversz? – kérdezte nyájasan, miközben illegette magát.

- Nyilván nem. De megmondtam világosan, hogy nem vagyok kíváncsi rád. Úgyhogy kérlek szépen, menj el – feleltem higgadtan.

- Ne csináld ezt, Neymi bébi. Szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz engem – billegett.

- Régen is utáltam, ha így hívtál, hát még most. És nagyot tévedsz. Nem szeretlek. Miért szeretnék egy olyat, aki… mindegy. Húzz el innen – feleltem még mindig nyugodtan, majd megfordultam és visszaírtam a húgomnak. 

Mire visszafordultam, eltűnt. Sosem fogom megérteni. Először megcsal, majd idejön egy csinos ruhában és azt hiszi, minden meg van bocsájtva? Hát nagyot tévedett.

Mivel csak úgy otthagytam Saraht, kárpótlásul vittem neki egy italt. Mire visszaértem, éppen nagyon röhögött, Thiago pedig csak nézte. Egy kicsit még beszéltünk, majd elmentünk táncolni. Pont a kedvenc számomra kezdtünk, majd még sok-sok dalt végigtáncoltunk. Szerencsére csupa pörgős zenék mentek, közben néha beszéltünk is, úgyhogy jó volt. Kb 15-20 perc múlva viszont megint ott kellett hagynom a lányt, de adtam egy puszit a homlokára – amitől kellően zavara jött -, hogy ne érezze azt, hogy ilyen gyorsan lepattintom már megint.

Visszasétáltam a bejárathoz, ahol éppen akkor lépett be Rafa, akivel puszival köszöntöttük egymást. 

- Rég láttalak, hugi – öleltem meg a puszik után.

- Előbb is találkozhattunk volna, ha nem késik ennyit az a rohadt gép… Jaj, de már hiányoztál - szorított meg, majd elengedett. – Egyébként jött Juls is, kint telefonál. De veled mizu? – kérdezte, majd ledobta magát egy székre.

Elmeséltem neki, hogy itt járt Bruna, mire ökölbe szorította kezét (hát persze, előtte barátnők voltak), majd, hogy ma beszaladt egy kisfiú a pályára, és hogy a nővére itt van valahol, csak már megint magára hagytam. 

- Na akkor keresd meg, még mielőtt beleun és itt hagy – tette a vállamra a kezét, majd felállt és ment köszönteni az ajtón belépő barátnőjét.

Átverekedtem magam a sok emberen, hogy visszaérjek a bárpulthoz, ám Sarah már nem volt ott, így tekintetemmel elkezdtem keresni. Őt nem találtam meg, csak egy integető Danit.

- Hallod, a csaj totál kidőlt – kezdte, mikor odaértem, majd arrébbállt, így észrevehettem a fotelben alvó (?) Sarah-t.

- Öhm… mit csináltatok vele? Mindegy, szerintem én hazaviszem, lefektetem – mondtam, mire a többiek elkezdtek húúúú-zni. – Mármint aludni… - forgattam a szemeimet. Közelebb léptem és esetlenül az ölembe vettem a lányt, mire az elkezdte kinyitni a szemét.

- Hova megyünk? – kérdezte.

- Haza – feleltem, mire elgondolkozott, majd ismét becsukta a szemeit. Nem tudom, hogy elaludt-e, vagy sem, de a visszafelé vezető úton a kocsiban egy szót sem szólt, sőt, akkor sem, amikor megérkeztünk. 

Felvittem a szobába, majd letettem az ágy szélére, ugyanis megint ébredezett.

- Adok valami ruhát, oké? – kérdeztem, mire bólintott, majd megfordultam, hogy kivegyek egy pólót a szekrényemből. – Ez jó lesz? – fordultam meg a kezemben egy Nike fölsővel, ám addigra már tényleg bealudt.

Visszatettem a ruhadarabot a fiókba, majd mellé feküdtem és lassan én is elaludtam.

2. Rész

2. rész

Elisabeth nénikémnél sokat gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, meg milyen sminket csináljak, hogy tetsszen Neymarnak. Hát nem jutottam túl sokra, így maradtam a klasszikus kis feketénél (bár olyan sok ruhát nem is hoztam magammal) egy nem túl magas, de nem is lapos talpú tűsarkúval. Sminknek meg cicaszemek tussal, és egy halvány szájfény, mivel Ney nem szereti annyira a sminket.

-          Te így meg hová készülsz? – kezdte a nénikém a szokásos oktató szöveget.

-          Bulizni – mondtam, miközben beletettem az igazolványimat, a pénztárcámat, és a telefonomat egy kistáskába.

-          Így?

-          Igen, így. De most megyek – ezzel gyorsan kisurrantam az ajtón, még mielőtt nem engedett volna el. De azt azért még hallottam, ahogyan felemeli a hangját és azt mondja rosszallóan: Saraaaah!

Szerencsére közel van a stadion, így nem kellett sokáig egyedül mászkálnom a sötétedő Brazíliában, aminek örültem, hiszen nem éppen a legbiztonságosabb hely egyedül este egy ilyen ruhában… A bejáratnál nem volt senki, aminek nem tudtam, hogy örüljek-e, vagy sem. De ott se vártam sokáig, alig telt el egy perc, hangos zenére lettem figyelmes, ami egyre hangosabb lett. Valami brazil szám szólt egy fehér Porsche hangszóróiból. A kocsi megállt előttem, és kipattant belőle Neymar a vezetőülésről, hátul meg két másik tag integetett vadul. De akkor éppenséggel csak az eddig a hasamban szundító, ám most hirtelen felébredő pillangóimra, és a felém lépkedő eszméletlen cuki mosolyú Neymarra tudtam gondolni.

-          Szia – köszönt. – De jól nézel ki – mondta, miközben végigmért a gyönyörű szemeivel.

-          Köszi. Te is – tettem hozzá automatikusan, mire elröhögte magát és azt felelte, hogy tudja.

-          Na meddig állunk még itt? Gyere, szállj be az anyósülésre – mondta, miközben ő is elindult vissza a kocsihoz.

-          Sziasz… tok – ültem be az autóba, és köszöntem a többieknek, ám félúton elakadtam. Jó, mondjuk sejthettem volna, hogy nem átlagos barátai vannak, de azért arra nem számítottam, hogy a hátsó üléseken Dani Alves és Thiago Silva fog ülni. Wow, mi lesz velem? Megismerem a teljes brazil válogatottat, vagy mi?

-          Helló – köszöntek vissza tök normálisan.

-          Mi ez az egész? – fordultam Neymar felé kíváncsian. – Vagy várjunk csak… mi ez az egész? – kérdeztem inkább magamtól elég fura arckifejezéssel bámulva az útra.

-          Ez? Szerencse – kacsintott rám Neymar. – Viszont inkább tudod még mi a fura? Az, hogy egy olyan lánnyal megyünk bulizni, akinek még a nevét sem tudjuk – mondta, miközben folyamatosan az utat figyelte, viszont a szemem sarkából láttam, ahogyan elmosolyodik.

-          Ó, tényleg. Sarah vagyok – fordultam oda feléjük

-          És egyébként honnan jöttél? Vagy itt laksz? – kérdezte Dani.

-          Nem, londoni vagyok, csak a meccs miatt jöttünk egy pár napra az öcsémmel az itt élő nagynénénkhez – válaszoltam.

-          Á, értem.

-          Na megérkeztünk – állította le a kocsi motorját Ney. Jó közel van a hely.

Fogalmam sincs, miért, de egy teljesen más szórakozóhelyet képzeltem el. Talán azért, mert ahhoz voltam szokva. Egy kívülről lepukkant, alig világító neonfényekkel díszített téglaépülethez. Ám ez nem ilyen volt. Egy letisztult, fehér, látszólag fából készült (de nem hinném, hogy az lenne) épület szolid, de tökéletesen működő piros neonvilágítással. Olyan… drágának kinéző volt. Ahogy elkezdtünk közeledni az ajtó és a kidobó felé, félúton Neymar megfogta a kezemet. Megint kész lettem volna elájulni, csak arra nem volt időm, mivel közben bejutottuk, ahol viszont elengedte. Ott volt még egy ajtó, amire ki volt írva, hogy VIP party, azon is gyorsan bementünk, így belülről is megcsodálhattam a diszkót. Ugyanazt tudnám mondani rá, mint a külsejére. Letisztult, modern, elegáns, luxust sugárzó hely. Ahol még a zene is jó, a terem végében állt a DJ pult, jobb oldalon volt a bár rész, középen meg a tánctér, ahol viszonylag sok arc volt, fiúk is, lányok is.

-          Te, az ott nem…? – kérdeztem fogalmam sincs kitől, amikor mintha David Luizt és a barátnőjét láttam volna. Csak nem tudom, igazából kinek szántam a kérdést, ugyanis még a többieken is ugyanígy csodálkozom, főleg Neymaron.

-          Mindenkinél így le fogsz döbbenni? Mert akkor hívom a mentőket, ugyanis mindenki itt van, aki számít – karolta át a vállamat vigyorogva Neymar. Akkor az előbbi kérdésemre – miszerint megismerem-e az egész válogatottat – valószínűleg igen a válasz. – Mindjárt jövök, elintézek valamit. Elleszel addig? – kérdezte, miközben a tekintetével a többieket kereste.

-          Persze – mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban már el is tűnt, helyette viszont odajött Thiago. Vagy Silva. Vagy mindkettő.

-          Kérsz valamit inni? – invitált a bárpulthoz.

-          Öö… mondjuk egy kólát.

-          Egy kólát? Ne már, semmi extrát?

-          Na jó, akkor egy whisky kólát – javítottam ki magam. Végülis miért ne. – Amúgy… téged hogy szólítanak? Vagy én hogy szólítsalak? Thiagonak vagy Silvának?

-          Igazából Thiagonak szoktak hívni, de ahogy szeretnéd – mondta, miután megrendelte az italomat. Amit egyébként ki akartam fizetni, de nem engedte.

-          Akkor Silva leszel. Az jobban hangzik.

Kb. 15 perce ülhettünk a pultnál, amikor Neymar visszaért. Közben egyébként egész jól elbeszélgettünk Thiagoval. Akarom mondani Silvával. Nem terveztem, hogy sokat iszok, de rendelt nekem még egy whisky kólát, miután az első majdnem elfogyott. Éppen mondott valamit, amire már nem emlékszem, tehát annyira nem is lehetett vicces, én mégis eléggé elröhögtem magam, ő meg csak nézett, amolyan „ez meg mit röhög?” képpel.

-          Látom, jól kijöttök egymással – ült fel Ney a mellettem lévő székre, de előtte a kezembe nyomott egy pohár valamit.

-          Ez mi? – kérdeztem az italt lötyögtetve.

-          Narancslé. Idd meg.

-          Hé, ez is le akar itatni – böktem a mellettem ülő Silvára, miután megszagoltam a narancslevemet, amiről kiderült, hogy nyomokban vodkát tartalmaz.

-          Én nem akarlak leitatni – háborodtak föl tökéletesen egyszerre, mire összenéztek, majd Neymar folytatta – Ha nem kell, ne idd meg – nyúlt a kezemben tartott pohár után.

-          Nem! – hupsz, egy kicsit talán hangosabban szóltam rá, mint kellett volna, ez látszott is, mert egy pillanatra eléggé megszeppent. – Mármint… ha már ideadtad, nem szeretném, hogy vissza kelljen vinni. Vagy itt hagyni… - kezdtem magyarázkodni, még mielőtt alkoholistának nézne.

-          Felőlem… a többiekkel találkoztál már? – kérdezte.

-          Hát… csak futólag láttam őket.

-          Bemutassalak nekik?

-          Talán majd később. Inkább menjünk táncolni – pattantam föl az italtól felbátorodva.

-          Menjünk! Úgyis az egyik kedvenc számom szól – állt fel ő is.

-          Tényleg? Az én kedvencem is – mondtam, pedig igazából fogalmam se volt, hogy éppen melyik zene megy. Őszintén szólva annyira nem is tetszett, úgyhogy csak reménykedtem benne, hogy nem akar az előadójáról beszélni.

Nem tudom, mióta táncolhattunk, de elég rendesen kifáradtam. Hát én még most sem fogom fel, hogy Neymarral táncoltam. De tényleg, kész őrület ez az egész, főleg, hogy még a többi kedvencem is itt van körülöttem… Nem, nem bírom felfogni.

-          Szerintem kicsit pihenjünk, látszik, hogy elfáradtál. Menj, ülj le a bárpulthoz, egy pillanat és itt vagyok – mondta Neymar, majd… majd nyomott egy puszit a homlokomra. Én pedig odasétáltam a pulthoz, de még mielőtt helyet foglalhattam volna, a szememmel követtem, hogy hova megy már megint. De nem sokáig néztem, ugyanis az ajtó felé vette az irányt, ahol abban a pillanatban lépett be egy gyönyörű, barna hajú lány, akivel megölelték egymást. Tovább nem néztem a jelenetet, inkább odafordultam a pultos fiúhoz.

-          Valami ütős koktélvödröt szeretnék – mondtam. Jó, lehet, hogy így utólag kissé gyerekesek tűnik a reakcióm, de… de itt van életem nagy lehetősége, azzal a híres focistával táncolok, akiért már 4 éve epekedem, erre ő meg otthagy a táncparkett kellős közepén és odamegy üdvözölni a... azt a lányt.

-          Biztos vagy te ebben? – kérdezte a fiú.

-          Elmúltam 18, van rá pénzem. Most muszáj ezt? – kérdeztem vissza, mire ő csak megrántotta a vállát amolyan „Nekem mindegy, azt csinálsz, amit akarsz” stílusban, majd elkészítette az italomat.